A Narancsvidék című filmben bemutatkozik Tom Hanks fia, Colin Hanks és a játékidőt nagyrészt alsóneműben végigökörködő Jack Black is újabb parádés karakteralakítást könyvelhet el, miközben hallhatunk mindenféle betétdalokat a címszereplő dél-kalifornia közigazgatási egységben működő zenekaroktól is, élen az Offspringgel.
Orange County narancsligetei mellett napfényes punk-pop zenekarairól híres. A leghíresebb, a ska beütésű No Doubt ugyan nincs itt, de itt van a második leghíresebb, az Offspring, mely hűséges rajongóit a Defy You című új dallal jutalmazza, ami jobb mint a legutóbbi Conspiracy Of One album kislemezei voltak. Új és szintén feszes dalt (The One) hoz a nem igazán narancsvidéki Foo Fighters is - és ezzel tulajdonképpen a húzónevek végére is értünk. Itt van ugyan a veterán Beach Boys-vezér, Brian Wilson (két cizellált számmal is), a sacramentói Cake-et a Comfort Eagle című remek tavalyi album egyik dala képviseli, és a melankolikus dalszerző-énekes Peter Yorn is szépen andalog, de a többi előadó (Social Distortion, Lit, 12 Rods, Creeper Lagoon, Phantom Planet stb.) bármilyen fülbemászó megoldásokkal is operál, nem nyújt igazán emlékezetes teljesítményt, a régi Red Hot Chili Peppers-hangmintára épített Butterfly című Crazy Town-sláger pedig a filmben is az elcsépelt és a ciki szinonimája (az összes pompongörlcsapat arra mutat be gyakorlatot). Hiába, Orange County, illetve a mellé asszociálandó zenei világ nem éppen a maradandóságról híres. Valahogy erről az egészről a híres szállóige jut eszembe: "Kaliforniában remekül élhetsz - ha történetesen narancs vagy."
Snoop Dogg: Tha Blue Carpet Treatment
(Geffen / Universal)
A 2002-es Paid Tha Cost To Be Da Boss helyrehozta Snoop Dogg zenei renoméját (hiszen Calvin Cordozar Broadus Jr. a korábbi néhány évben minőségi lemezek helyett jóval többet foglalkozott egzisztenciális körülményeinek rendezgetésével), a 2004-es R&G (Rhythm & Gangsta): The Masterpiece pedig újra hatalmas slágerekkel kedveskedett. Snoop 2006-os – sorrendben immár nyolcadik – stúdióalbuma is hozza azt az elvárható profi színvonalat, amit egy nagyon laza, kommersz rap lemeztől várunk.
Snoop Dogg, a nyugati parti rap alfahímje ügyesen berendezkedett. Többféle üzletben érdekelt (lemezcég, ruhaipar, pornó stb.), továbbra is bírja a nagyközönség kegyeit filmszerepei és nívós slágerei révén (Beautiful, Drop It Like It’s Hot, Signs stb.), underground mixtape-jeivel – melyekkel persze csak lohol a divat után – még éppen őrzi utcai hitelességét (ez persze csak azt jelenti, hogy nem nézik le, mint sok más mainstream társát), és aktuális nagylemezein is a szakma krémjével dolgoztat (Dr. Dre, Pharrell, Timbaland, Akon stb.). A nagynevű producerek persze nem jelentenek automatikusan újításokat, de a magas nívó biztosított, és ez bőven elég ahhoz, hogy egy igényes, szórakoztató, felfrissített G-funk lemez jöjjön össze, amin nem érződik erőlködés (mint Jay-Z visszatérésén), viszont nem jellemzi verbális zsenialitás sem (mint Nas visszatérését). A 2006 novemberében megjelent Tha Blue Carpet Treatment egy újra fűvel telített Snoop Dogg-lemez, melyet az előző album R&B/hiphop keveréke helyett belassult, laza, minimalista, tipikus nyugati parti rap karakterizál. Ezúttal is sok a slágergyanús dal (Vato, That’s That Shit, Candy, I Wanna Fuck You, Imagine), rengeteg a közreműködő (George Clinton, R. Kelly, Nate Dogg, B-Real, Stevie Wonder, Damien Marley, The Game, Ice Cube, D’Angelo, Akon, Jamie Foxx stb.), és szokás szerint túl hosszú a játékidő, de ez igazából egyáltalán nem zavaró. Legfeljebb megállítjuk a lemezt, és másnap onnan folytatjuk – az átlagszínvonal végig meglehetősen magas.
Rúzsa Magdi: Ördögi angyal
(CLS)
Rúzsa Magdolna az elmúlt évtized legjobb hangi adottságokkal rendelkező, legtehetségesebb magyar énekesnője, aki a fiataloktól a legidősebbekig mindenkit megnyert magának. A Megasztárban énekelt feldolgozásokból összeállított kiadványa, A döntőkben elhangzott dalok című album ennek megfelelően a 2006-os év legtöbb példányban elkelt hanghordozója, eddig. November végén ugyanis megjelent első igazi szólólemeze, a meglepően rockos Ördögi angyal.
A május végén kiadott korongon még Magdolnaként szerepel Rúzsa hetvenezer eladott lemez után új albumán már végképp ismerősként, Magdiként mosolyog vissza (no meg Szandiba oltott Madonnaként, köszönhetően a túlbuzgó stylistoknak). Hogy ne köntörfalazzunk túl sokat: az Ördögi angyal csalódást okoz nyilvánvaló elkapkodottságával, az énekesnőhöz stílusban passzoló, de nívóban, megszólalásban méltatlan dalaival. Ha azonban végignézünk a kommersz popzene hazai állócsillagain, az elmúlt évek kiadványain (pontosabban azokon, melyek szerephez jutottak a médiában), és a szinte nem is létező magyar lemezkiadás állapotán, akkor – bár álmainknak nem, de – minimális elvárásainknak nagyjából mégiscsak megfelel az album. Ez a bámulatos énekhang azonban többet érdemel, és reményeink szerint el is jön majd az idő, amikor minden a helyére kerül egy Rúzsa-lemezen.
Itt megvan a ragaszkodás a szeretett stílusokhoz (dögös, kemény rockdalok, illetve a lemezcímhez az angyali összetevőt szállító balladák), van egy ügyes saját szerzemény (a videójában a hazai sémákra fittyet hányó első klipdal, az Aprócska Blues, melyben mindössze a szaxofonhangzás anakronisztikus), pár Magdi által írt korrekt dalszöveg és néhány olyan részlet, ahol azt a lúdbőröztetést okozza éneke, amit egy egész lemez hosszára szeretnénk kinyújtani. Figyelembe véve népszerűségét, bátor húzás volt ennyire kemény, itt-ott már-már szinte metálos jellegű rockdalokkal előállni, kár, hogy a profi, de színtelen megszólalás már kevésbé bevállalós (Závodi Gábor volt a fő hangszerelő), és a szokott ízek köszönnek vissza (néha bántóan üres gitárhangszínek, béna szólók, idejétmúlt hangzás). A két Presser/Novák-szerzemény közül a Nekem nem szabad egészen rendben van, viszont igazán emlékezetes sláger még úgy sem igen akad (talán a szaggatott ritmusú Nem baj nevezhető annak), hogy a dalok több mint harmadát felénk alig ismert külföldi eredetikből dolgozták át (ahogy ez már több megasztáros lemezén is előfordult). Az izgalmas énekhang azért megmenti az albumot, mi pedig türelmesen várunk egy jobb lemezre.
Sugababes: Overloaded – The Singles Collection
(Island / Universal)
A Cukorbabák korszakot zárnak: miután az eredeti trióból mára csak a csokibaba, Keisha Buchanan maradt az együttesben, egy kislemezválogatás (és mellé egy klipgyűjtemény-DVD) összegzi a Sugababes eddigi hat évet. Egy tucatnyi popsláger, remek keresztmetszete a négyalbumos karriernek (One Touch – 2000, Angels With Dirty Faces – 2002, Three – 2003, Taller In More Ways – 2005/2006).
Úgy látszik, a revizionizmus szándéka sosem áll le a Sugababes körül: miután a 2001-ben kilépett Siobhan Donaghy után 2005 legvégén Mutya Buena is otthagyta az együttest, a menedzserek nemcsak új borítóval ellátott új kiadást dobtak piacra az aktuális Taller In More Ways albumból (négy dalt újraénekeltetve az új lánnyal, Amelle Berrabah-val), de úgy döntöttek, hogy a 2006 végére betervezett slágerválogatáson is cseréljék ki a One Touch idejéból származó vokálokat a jelenlegi tagokéra – Siobhan helyett énekeljen Heidi, Mutya helyett pedig Amelle. A szándékot tett is követte, mindketten felénekelték az új hangsávokat a stúdióban, azonban a fejesek rájöhettek, hogy ez azért mégsem akkora ötlet, és inkább mindent hagytak a régiben.
Ugyanis hiába vannak egyéniségek a Sugababesben, az együttes inkább egy idea, mint három leányka megnyilvánulási lehetősége, a dalszerző-producer-háttérfigurák (Cameron McVey, Richard X, Xenomania, Dallas Austin stb.) mindig a lányok alá tolták a mainstream popzene legjobb alapjait, és hagyták, hogy az egyre felnőttesebb kinézetük és megkapó, de nem kiemelkedő hangjuk sodorja a kislemezeket a legnagyobb siker felé – a Sugababes felállása akár évente is cserélődhetne, a színvonal hasonló maradna. Ennek legjobb bizonyítéka ez a válogatás: a Sugababes már négy album óta megbízható sláger-beszállítója az európai piacnak, a még mindig zseniális Overload első ütemeitől kezdve a már Amelle-lel újravett Red Dress outrójáig. Próbálkozhatnak balladákkal (Too Lost In You), lovagolhatnak egy Gary Numan-bootleg alapon (Freak Like Me) vagy akár egy Sting-dalon (Shape), rázhatják a feneküket feszes elektropopra (Push The Button, Round Round), a kislemezekkel csak igen ritkán sikerült mellényúlniuk – és ha igen, az is mind a sebtiben összedobott, kevésbé sikerült Three-ről van.
Egy ilyen válogatáson látszik igazán, hogy a Sugababes karrierjében miért a Three a leggyengébb album: amikor a bombasztikus első három szám, a Freak Like Me, a Round Round és a Red Dress után az In The Middle következik, érezhető, ahogyan megakad az elsöprő energia, ami a gyűjtemény két különböző albumról összeválogatott nyitó mesterhármasában megvan. Az viszont nehezen bocsátható meg, hogy a One Touch mennyire alulreprezentált: a nálunk kapható európai kiadáson az egyetlen árva Overload szerepel csak a debütáló albumról, hiányzik a bájos Soul Sound és a baljós Run For Cover (a brit verzión bezzeg ott van ez utóbbi, az ázsiain pedig mindkettő). Az viszont pozitívum, hogy kapunk két vadonatúj dalt, amit a lányok a Bright Idea album révén befutott kaliforniai Orson együttes tagjaival közösen írtak: az erősen Goldfrappot idéző önreflektív Good To Be Gone-t és a kicsit túlfőzött Easy-t (melyeknek szoft-rockos betétei a lányok 2006-os Arctic Monkeys- és a Primal Scream-feldolgozásai után újabb ékes példáját adják a Sugababes zenei nyitottságának).
AJÁNLOM AZ OLDALT
